Évek, évtizedek óta tart a vita Magyarországon, hogy hagyományos sportnemzeti szerepünk, vagyis élsportbeli eredményeink mellett lehet-e a fejlett világ mintájára sportoló nemzetté válnunk, olyanná, amelynek tagjai számára természetes és mindennapos a testmozgás igénye. Őszintén szólva sosem értettem, miért zárja ki e két tényező egymást, s naivan hiszek benne, hogy alapvetően neveléssel akár mind a kettő megvalósulhat, még véletlenül sem egymás kárára. Tehát könnyezünk egyet az olimpiai győzelmekkor, s az eredményhirdetésnél klasszisaink tiszteletére, majd lemegyünk a térre, parkba, utcára egyet futni, focizni, kerékpározni.

Azért egy olimpia persze ráébreszt arra, hogy már a sportnemzeti nagyságot sem egyszerű megtartani, hiszen az éremtábla élcsoportjában vagy nagy és szabad nemzetnek kell lenni, mint az Egyesült Államok, vagy gyengébb-erősebb diktatúrának, mint Kína, esetleg a kettő kombinációjának, mondjuk Oroszország esetében. Szélsőséges esetnek számít Észak-Koreáé, amely Londonban négy aranyérmet szerzett öt nap alatt, s ott liheg a menők nyomában. Nagyságról, szabadságról ez esetben szó sem lehet, diktatúráról annál inkább, s a jelek szerint megtaláltak néhány olyan sportágat, ahol érvényesülhetnek.

Eddig két férfi és egy női súlyemelőjük – Om Jun Csol, Kim Un Guk, és Rim Jong Sim –, illetve egy cselgáncsos hölgyük – az 52 kilós An Kum Ae – nyert. Természetesen mindegyikük a helyi kommunista pártnak mondott először köszönetet, s mint azt olvashattuk, többen még az elosztási rendszer áldásait is ecsetelték.

Itt akár meg is állhatunk, hiszen ekkora blődséget egy rendszeres éhínségek sújtotta országban csak parancsra lehet mondani. Mint ahogy az egész élet parancsuralmi, akad, akinek azt adják, utasításba, hogy legyen olimpiai bajnok, s megadják neki a lehetőséget, a helyi egyetemistáknak pedig azt, hogy egy évig tanulás helyett országszerte renoválják a Kim Ir Szen és a többi egykori vagy jelenlegi vezér szobrait. Ha elmarad a sportsiker, mint például a 2010-es labdarúgó vb esetében, amelytől a KNDK-beli gárda dicstelen búcsút vett, akkor jön az átnevelő munkatábor. Mindez egyéb helyek mellett Magyarországon is elképzelhetetlen lenne, így viszont még inkább érdemes megbecsülni klasszisainkat, akik szabad akaratukból vállalják az élsportolói lét nehézségeit és szépségeit.

A Koreai NDK eddigi jó londoni szereplésében benne lehet a női labdarúgótorna rajtján esett rendezői baki, amikor a Kolumbia elleni meccsre az ellenséges dél-koreaiak lobogója alatt kellett volna bevonulni, de a csapatvezetés – hozzáteszem, teljes joggal – megtagadta ezt, emiatt a kezdés késést szenvedett. Ez a „provokáció” bizonyára megacélozta az észak-koreaiak akaratát. Egyetlen bánatuk maradt csupán: Dél-Korea öt arannyal közvetlenül előttük áll az éremtáblán, közel, s mégis távol. Az ország sportolói jellegéről pedig szinte kár szót ejteni, hisz a rekreációs jellegű mozgás lényege az önkéntesség, ez pedig az élelmiszerrel és sok minden mással együtt hiánycikk Phenjan környékén. Ellentétben az ötkarikás sikerekkel.